Első bálozóként a dobogón - Sarlóspuszta

Régóta dédelgetett álmom vált valóra, amikor június 25-én Sarlóspusztára utaztam, hogy részt vegyek életem első munkalovaglás versenyén. Évekig csupán plátói kapcsolatom volt a szakággal, figyelemmel kísértem a hazai és nemzetközi fejlődését, youtube-videókat néztem és beszámolókat olvastam, tanulmányoztam a versenyszabályzatot és az akadályok felépítését – és most, 9 hónappal az első WE edzőtáborom után, végre-valahára megérkeztem.

Izgalomnak (egyelőre) nyoma sem volt, ezt pedig az „elrontott” akadálypálya vizsgám számlájára írhattam. Történt ugyanis, hogy a tavaszi edzőtábor végén a 2. akadály teljesítése közben sikeresen diszkvalifikáltattuk magunkat Vikinggel, így a pálya hátralévő részét tét nélkül lovagolhattam végig. Ekkor döbbentem rá, hogy valójában milyen örömet okoz nekem a munkalovaglás, ha a cél nem más, mint élvezni a feladatokkal töltött időt.

Ennek megfelelően a versenyre kitűzött céljaim is visszafogottak voltak; szerettem volna mindkét pályán kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani – lehetőség szerint 60% fölött, de úgy éreztem, ez már tényleg csak a hab lenne azon a bizonyos tortán. Helyezésben egyáltalán nem is gondolkodtam, hiszen egyrészt „első bálozóként” nem számítottam magas pontszámokra, másrészt Viking még soha nem szerepelt versenyen, így inkább arra törekedtem, hogy számára is pozitív élmény legyen ez a hétvége.

A szombati díjlovaglás előtt már volt bennem egy kis „vizsgadrukk”, de szerencsére ez nem hátráltatott, sőt inkább segített a koncentrációban. Nagyon örültem, hogy vihettünk saját zenét mindkét versenyszámhoz, mert az ismerős dallamok hallatán még jobban ellazultam és csak az előttem álló feladatra fókuszáltam. Sikerült egy remek programot lovagolni, nagyon élveztem a négyszögben töltött időt, és nagy meglepetésemre 77%-os pontszámmal rögtön a 2. helyre kerültünk.

Ennek hatására az előző szerény célkitűzések kissé elhomályosodtak, hiszen tisztában voltam vele, hogy ha nem vétünk végzetes hibát a másnapi akadálypálya lovagláson, akár dobogós helyre is érhetünk Vikinggel. Igyekeztem ezt a gondolatot elhessegetni és visszacsalogatni a korábbi elképzeléseimet, mert tudtam, hogy csak így kerülhetek megfelelő mentális állapotba a verseny folytatásához. Szerencsére hamar elengedtem a dolgot és másnap reggel az eredeti terv szerint léptem pályára.

A vasárnapi akadálypálya lovaglás életem egyik, ha nem az eddigi legjobb élménye volt a lovammal. Végig figyelt a jelzéseimre és készséggel teljesítette a feladatokat, éreztem, hogy ő is legalább annyira élvezi a versenyt, mint én. Ugyan a kapunál és az oldaljárásnál a saját hibámból „ott hagytam” egy-két pontot, de emiatt egyáltalán nem bánkódtam, hiszen így is 79%-os értékelést és ezzel a 4. helyet sikerült megcsípnünk, amivel összesítettben a dobogó harmadik fokára állhattunk fel.

De ha a legkedvesebb emlékemet kellene felidéznem a hétvégéről, akkor mégsem pontszámokról és helyezésekről mesélnék, hanem a munkalovas közösségről. A remek hangulatról, ami a nyeregben és a nézőtéren ülve is újra és újra mosolyt csalt az arcomra. A lovasokról, akik egymást segítve, viccelődve járták be a pálya vonalát a versenyszámok előtt. A szurkolásról – mert mindegy volt, hogy vetélytárs vagy egy másik kategória lovasa van épp a pályán, mindenkinek egyformán szólt a taps és a füttykoncert.

Mindezt nem tapasztalhattam volna meg segítség nélkül, így hát köszönettel tartozom a férjemnek, aki a „szürke” hétköznapok mellett a lovazásban és a Working Equitation-ben is társam; az edzőknek és az egyesület tagjainak, akik fáradságot nem kímélve segítenek bennünket, szervezik az edzőtáborokat és versenyeket; és végül, de nem utolsósorban Vikingnek, aki hősiesen tűri a (nem mindig korszakalkotó) ötleteimet és szüntelenül igyekszik a kedvemre tenni.

• Előző
• Tovább