„Kitörő örömmel” - Kiskunfélegyházán

Kitörő örömmel és nagy lelkesedéssel fogadtam a hírt, hogy szeptember végén újra megmérettethetjük tudásunkat Vikinggel egy hazai munkalovaglás verseny keretein belül. A rendszeres gyakorlásnak és az edzőink lelkiismeretes segítségének köszönhetően önbizalommal telve vágtam neki az újabb kalandnak.

Ezúttal magasabb célokat tűztem ki magunk elé – szerettem volna javítani a nyári eredményünkön, így hát bőszen gyakoroltam azokat a feladatokat, amikre a pontozólapok tanúsága szerint ráfért egy kis csiszolgatás. Mit sem sejtettem még abból, hogy nem ez lesz a legnagyobb kihívás számomra a hétvége során.

Bár korábban sosem jártunk a kiskunfélegyházi Fekete Lovastanyán, pénteki érkezésünket követően azonnal családias hangulat fogadott bennünket. Mindenki kedves és segítőkész volt, mi pedig örömmel láttuk, hogy az istállók tiszták és tágasak, a pályák jól felszereltek és karbantartottak. Egy-két óra pihenést követően fel is nyergeltük a lovakat, és megmutattuk nekik a hétvégi verseny színtereit; kocogtunk pár kört a melegítőben, elpróbáltuk a díjlovas programot a fedelesben felállított négyszögben, majd levezetésképp belovagoltunk a kinti pályára, ahol az akadályokon is volt lehetőségünk egy utolsót gyakorolni.

Aznap este a marhaterelésről hallhattunk egy rendkívül érdekes előadást a házigazda, Fekete Benő jóvoltából. Ezt követően korán visszavonultunk a szállásra, hiszen a legjobb formámat szerettem volna hozni a másnapi díjlovaglás során. Nem is állhatott volna távolabb az elképzelés a valóságtól, ugyanis (Murphy törvénye szerint) éppen ezen a hétvégén sikerült elkapnom valamiféle gyomorinfluenzát, így hát az éjszakát az ágy helyett a fürdőszobában töltöttem. Érthető módon reggelre egy mosogatórongy energiaszintjével vetekedtem, a cél pedig innentől kezdve nem a sziporkázó teljesítmény, hanem a nyeregben maradás, és a kizárás elkerülése volt.

A körülményekhez képest tisztességes pontszámmal, 74,1%-kal a második helyen zártuk a díjlovaglás versenyszámban, ami inkább a lovam jóindulatának és a rengeteg gyakorlásnak volt köszönhető, mintsem az aznapi kimagasló teljesítőképességemnek. A munkalovas csapattársak, akiknek egy része az „ellenfelem” is volt a verseny során, folyamatosan érdeklődtek a hogylétem felől és egymás után ajánlották fel a segítségüket – ami egyrészről rendkívül jól esett, másrészről újra bebizonyította számomra, hogy a WEHUN nem egy átlagos közösség, hanem igazi összetartó kis család.

A szombat esti line dancing oktatást (a kimerültség okán és az előzőnél pihentetőbb éjszaka reményében) inkább kihagytam, holott a többiek élménybeszámolói alapján remek mulatságról maradtam le. Ugyanakkor kárpótolt a tény, hogy egy fokkal emberibb formában ébredtem vasárnap reggel, és bár még mindig nem voltam teljesen a helyzet magaslatán, derűlátón vártam verseny folytatását. Ezúttal is választhattunk saját zenét a versenyszámokhoz, én pedig az egyik aktuális kedvenc edzős számomat, a Zootropolis című filmből ismerős „Try Everything” című dalt adtam le a versenyirodának az akadálypálya lovagláshoz.

Valaki szólhatott volna, hogy figyeljek oda a dalszövegre, mert akkor lehet, hogy nem rontom el életem eddigi legjobban sikerült akadálypályáját. Történt ugyanis, hogy tíz feladatból az első kilencet szinte hiba nélkül sikerült végrehajtanunk; még a nehezebb, technikásabb akadályokon – mint a kapu, az oldaljárás vagy a bika – is 8-9 pontokat zsebeltünk be a lovammal. Az utolsó feladat a karám lett volna jobb kézről, de mivel azt korábban a másik irányból már teljesítenünk kellett egyszer, nemes egyszerűséggel elkanyarodtam előtte és szépen megindultam a cél felé. Így esett, hogy pályatévesztés miatt a 81,5%-os értékelésből 0 pont, az összesített első helyből pedig hatodik lett.

A ráeszmélés első perceiben meglehetősen dühös voltam magamra, hiszen rengeteget készültem Vikinggel erre a versenyre, és hirtelen úgy tűnt, hogy ezzel a hibával az elmúlt hónapok összes munkája semmissé vált. Aztán ahogy hagytam leülepedni a gondolatokat, beláttam, hogy bár a győzelemről lecsúsztunk, mégis sikerült javítani az első versenyünk egyéni eredményén – mi több, életem eddigi legmagasabb pontszámát lovagoltam egy olyan helyzetben, amiben más talán lóra sem ült volna.

Az meg csak a hab volt a tortán, hogy a fiatal, tapasztalatlan lovacskám olyan példásan és fegyelmezetten viselkedett egész hétvégén, mintha előtte nem egy, hanem száz versenyen szerepelt volna már.

Aztán amikor megkaptuk az összesített eredménylistát, és megláttam, hogy az első helyet Császár Kata szerezte meg a kategóriánkban, az utolsó zsörtölődő gondolatom is szertefoszlott. Kata és lova, Acantos rengeteget fejlődtek, amióta a nyári versenyen utoljára láttam őket – olyan összhang volt most köztük, hogy szinte úgy tűnt, mintha egy másik páros lépett volna a pályára. Szívből örültem a sikerüknek, és biztos voltam benne, hogy a lehető legjobb helyre, jogosan került a győztesnek járó szalag. Én pedig egy életre megtanultam, hogy „sometimes we come last, but we did our best”. :) Alig várom a jövő évi szezont, és a következő kalandokat!

• Előző
• Tovább