Ismerkedés, földi irányítás, játék

WE marhaterelés edzőnapok a Fekete Lovastanyán. Rengeteg gondolat van a fejemben, amit szívesen megosztanék veletek, legyen hát ez az első része egy sorozatnak.

Kezdjük onnan, hogy mikor Szalontai Zoltánnál (Sheriff) voltunk pár éve marhaterelésen, akkor én nem saját lovon ültem, hanem Sheriff egyik nagyon jól idomított quater professzorán, így bár a western nyereg furcsa volt, és a segítségadások némiképp másképp működtek, azért irtózatosan jól éreztem magam, hiszem nem csak Sherifftől hanem lovamtól is rengeteget tanultam. Legfőképpen, hogy hagyjam tenni a dolgát!

Ez nekem könnyen megy, én magam sem szeretem, ha kontrollálnak, bár lehet, egyszerűen csak lusta vagyok. Én jobban érzem magam, ha a társam is gondolkozik, szeretem megfigyelni őket közben, és nekem nagyobb örömet okoz, ha összedolgozunk a cél érdekében, ahelyett, hogy nekem kellene megmondani minden percben, hogy melyik lábát hova tegye. Sheriff lova kétségkívül gondolkodott, és messze jobban ismerte a bocikat, mint én.

Erre a hétvégére viszont egy saját (Favory XXVII-77 Félix) és egy tanítványom lovát (Bolivar) vittem, akik még sosem láttak marhát, így aztán nagyon kíváncsi voltam, mi lesz az első reakciójuk, illetve hogy hogyan vezetjük rá őket, hogy mi a feladat, mi a célunk a marhákkal. Mindamellett izgultam a csapatért, és persze nem ismertem a házigazdákat, kíváncsi voltam, hogy zajlik majd az oktatás.

Amíg Szalontai Zoltán (Sheriff) a „versenyvonalat” képviseli, addig Fekete Benő és Győrfy Barna kétségkívül „fieldworker” vagyis nekik ez a mindennapi munkájuk. A marháik nem sok embert látnak az életük során, így aztán reakciójuk is ennek megfelelő, időnként nem túl kedves, és meglehetősen gyors.

Fekete Benő elméleti órával kezdte, kiderült, hogy nagyon jó előadó és érezhető rutinnal, nagyon érthetően és követhetően magyarázta el nekünk, zöldfülűeknek a marhák mozgását, gondolkozását. Annak ellenére, hogy közben igyekeztünk szétszedni a kérdéseinkkel, és persze hamar megtaláltuk a humoros pontokat is. Azt hiszem Benő már itt ráérzett, hogy ez nem a szokványos lovas csapat lesz…

A következő program a lábon (ló nélkül) terelés volt a nyolcas karámban, és itt már érdekes volt megfigyelni a lovasokat, ki mekkora magabiztossággal mozog az állatok körül, ki mennyi határozottsággal irányítja a bocikat, vagy épp veszik el a kavargó tömegben. Nekem erősen „deja vu” érzésem volt, hiszen a bocik pontosan úgy mozognak, mint a lovak szabadon, minden ugyanúgy működött, még a szemkontaktus is. Vicces volt, hogy Benővel, gyakorlatilag ugyanazt tanítjuk, és az is gyorsan kiderült, melyik lovas dolgozik rendszeresen földről a lovával.

A nyereg alatti munka először idomítással kezdődött (lám, lám), ahol Benő megmutatta, az egyik leglényegesebb mozdulatsort, amivel a borjú irányítható anélkül, hogy túlságosan nagy nyomást gyakorolna rá az ember. A hátralépés (az egyensúly változtatása) majd a ló vállainak a mobilizálása teszi lehetővé, hogy a lovas követni tudja a borjút a fordulatokban anélkül, hogy belemászna a borjú személyes terébe. A marhák a túl nagy nyomásra ugyanúgy reagálnak, mint a lovak, pánikszerűen menekülnek, ami nagyon nem cél a terelés során, a nyugodt borjú irányítható csak jól. Ezt a feladatot gyakorolva rögtön otthon éreztem magam, hiszen ez nem más, mint Légèreté.

Aztán jött az első nagy találkozás, és ezt a pillanatot azt hiszem sokáig „ízlelgetni” fogom még az agyamban. Az ismerkedést Bolivárral kezdtem, akiről azt gondoltam, hogy PRE (andalúz) révén már a genetikájában kell lennie ennek a munkának, és nem is tévedtem. Boli érdeklődve húzott a borjúk felé, gyakorlatilag rögtön el lehetett vele kezdeni a terelést. Figyelmes volt, nyugodt és hamar odadobott száron követte a borjukat, számára természetes volt, hogy a nyomásra ellépnek előle.

Félix egy lipicai mén, akinek erősen funkcionális agya van, ezen azt értem, hogy zseniális konkrét, kézzelfogható feladatok megoldásában, terepen, az akadálypályán elemében van, de kifejezetten utálja a négyszöget, és bosszankodik minden olyan feladaton, aminek nem látja az értelmét.  Lipicai révén egy kicsit szélsőségesebb aggyal bír, mint az andalúz, ő gyakorlatilag, ahogy beléptem a pályára, már a borjukra fókuszált, és nem volt kérdés, hogy közelebbről is meg akarja őket vizsgálni. Odamasírozott a karámhoz és nekiállt velük beszélgetni - szó szerint. Menthetetlenül szerelmes lett beléjük. A nyomásra való elmozgatásokat ő otthon is rendszeresen próbálja minden élőlényen és élettelen tárgyon gyakorolni, így a borjak terelése ösztönszerűen jött neki, csak arra kellett figyelnem, hogy ne akadályozzam, majd amikor már kezdett nagyon is rákattanni, hogy kontrolálni tudjam.

A csapat 10 lovából csak kettő volt, aki kicsit bizonytalan volt elsőre a marhák körül, Benő velük földről dolgozott először, érdekes volt látni, hogy mennyire ügyesen támogatja a bátortalan kísérletezésüket, és így hogyan nő fokozatosan a lovak magabiztossága a borjak körül. A sikerélmény, hogy el tudják mozgatni a borjakat, hamar meghozta a kedvüket, és az önbizalmukat, ezután már a lovasok nyereg alatt is folytatni tudták az ismerkedést.

És akkor a mai rész legfontosabb tanulsága: a folytonos kontroll miatt feladja a ló a személyiségét, visszavonul a csigaházába, és nem mer önállóan gondolkozni, próbálkozni. Ez egy óriási hiba a képzés során, a jól képzett ló nem szolga, hanem partner, társ. A fegyelmezettséget ne keverjük össze, a magát kifejezni nem merő, személyiségét elveszített ló introvertált viselkedésével. A különbség óriási. A bizonytalan vagy épp az erőszakos, önző lovas, nem bízik lovában, nem engedi lovát próbálkozni, ez pedig megöli a ló együttműködési szándékát, motiváltságát. A zabla által akarattal vagy akaratlanul okozott fájdalom olyan gátat jelent a ló agyában (és ehhez nem kell különösebben durva mozdulat!), amit csak nehezen tud átlépni, sok biztatás és türelem kell hozzá.

Engedd lovadat szabadon próbálkozni, ehhez időről időre el kell engedned a szárakat (legfeljebb csatot fogni)! Sajnos sok, már igazán sérült lónak már ez sem elég, az igazán súlyos eseteknél már nem elég csak odadobni a szárakat, legalább egy időre ki is kell venni a ló szájából a zablát, hogy visszafordítható legyen a folyamat.

Ez persze sok bátorságot kíván a lovastól, és csakúgy, mint lovának, neki is meg kell jönnie az önbizalmának a gyakorlás során, de ha egyszer elindulnak ezen az úton, az annyi örömet okoz, hogy már addiktív lesz.

Folyt köv….

• Előző
• Tovább